Az írói várakozás dimenziói
2015 március 16. | Szerző: Pandera
Az első várakozás akkor kezdődik, amikor megakadok a regény második fejezetének végén, és elbizonytalanodom, megfelelő ígéreteket tettem-e, és ezeket be tudom-e váltani az írás további részében? Ez mindig nagy harc, mert újragondolom a jeleneteket, és hogy hová tartok a történettel, merre sodor? Az újragondolásban azonban mindig várok magamtól valami spontaneitást is, és akkor vagyok elégedett, amikor hallom megszólalni a megalkotott szereplőimet is. Ha beindulnak, nem hiába vártam őket – belőlem fakadnak, de néha várni kell rájuk- , és nagy öröm, ha szinte maguktól tevékenykednek.
A következő várakozási stádium akkor kezdődik, amikor befejeztem a regényt. Persze akadnak menet közben is válságok, de az mind kiderül utólag, hogy csupán érlelni kellett még a történetet, a szereplőket, vagy utánanézni ennek-annak, könyvtárközi kölcsönzésről már nem is beszélve. Ha menet közben észreveszem, hogy csak saját magamra várok, akkor gyorsan elkezdek inkább írni, hát pont rám ne várjon már ez a történet! Így aztán idővel megesik az emberrel, hogy befejez egy regényt. Nagy pillanat, mégsincs benne semmi különös. Nem jön az eufória, sem a siker, sem az olvasók, csak meredten ül az ember a szöveg fölött, és azt kérdezi magától, biztosan elkészült? Nem hagytam ki semmit? Nem kapkodtam el a végét?
Ha nagyjából túlélem a kérdéseimet, persze, hogy kihirdetem, hogy kész. Elmerülök családom elégedett pillantásaiban, hogy nem hiába hiányoltak az elmúlt hónapokban, miközben egyedül gubbasztottam egy szobában és ködösen révedtem akkor is, ha épp fizikailag máshová sodort az élet a gépemtől. Végre vége van, sóhajtanak, pedig nincs vége. Még csak most kezdődik! Valami még csak ebben a pillanatban kezdődik, ekkor van rájuk is a legnagyobb szükségem. Az újabb várakozásban.
Jöhetnek a béták. Meg az első körös javítások. Remek, ez még egy aktív írásidőszak, mert az, hogy kitettem az utolsó pontot az utolsó mondat végére is – jaj, mindvégig mennyire várja ezt az ember-, no, az még nem jelenti, hogy kész is van az a kézirat. Beindul a bétaharc.
Előbb várakozás a javításra, a béták diszkrét hallgatása, amikor nem mondják meg, hol tartanak abban a 245 oldalban, és közben güriznek ezerrel, hogy az agymenéseimet méltó módon, sértés nélkül kigyomlálják, és a vesszőhibáktól az elütésekig mindent bejelöljenek. A bétáknak megdöbbentő módon valahogy mindig igazuk van. Tippek, mosoly-jelek, smile-fejek persze, meg kis csipkelődések a sokadik megejtett, ugyanazon hiba láttán és a többi, és a többi. Nagy szerencsémre remek, bevált bétákkal dolgozhatok -millió köszönet nekik innen is-, így mindig vicces a közös munka, és jó tanulópálya a bétáztatás, azt követően meg a javítások felvezetése lényegében egy újraírás. És nincs is jobb érzés annál, amikor az ember csüggedten hibákkal szembesül, javít, és a következő piros buborékban az áll: “Ez egy jó jelenet volt”. Vagy hogy: “Ez tetszett”.
Kézirat feljavítva, jöhet a kiadó!
Upsz! Melyik is? Mit is küldjek? Kéne szinopszis, bemutatkozóanyag, valami koncepció! Ez sem megy a rosszabb napokon, bele kell tennem a jókedvemet is, vagy a lelkesedésemet, hát kínálni akarok egy kéziratot, azt nem lehet búskomor fejjel!
Íróként tudom, a szövegben megbújik az ember kedve, ha akarja, ha nem. Vidítom magam napokig, mire végre eljön a pillanat! Na végre, megírom, sokadszorra átírom, napokig tart, várok valamit magamtól, a világtól, a kiadótól. Mit is? Emberi hangot? Választ? Mit várok? Leginkább majd ezeket. Talán. Sikerről nem is álmodom még, olyan messze van, hogy a fényévet is előbb felfogom, mint azt a távolságot, amire a siker, mint olyan, tőlem van. Tudom, hogy kevés a jó kézirat, és azt is, hogy nehéz a könyvkiadás manapság.
Önismeret, lelki gyakorlat, amiben lélekben azt várom, érett legyek rá, hogy megértsek egy szerkesztőt, egy kiadótulajdonost és láss csodát, megértem! Van az a koncepció, amibe beférek, és van az is, amibe nem. Első körben sikerült olyan kiadónál jelentkeznem, ahol a koncepcióm nem teljesen illett a kiadói profilba, és a szerkesztő nagyon kedvesen elmondta, ha ezen változtatok, szívesen várja vissza a kéziratomat. Örömmel tölt el az emberi hang, de a kifogásolt koncepcióm szerves része a történetnek, így nem egyezünk meg.
Várok. Egy pillanatig. Csalódott sem vagyok, totál megértem az ő szempontjait és barátságosan elválunk egymástól.
Másik kiadó. Upsz, de melyik?
Rátalálok, egyeztetünk, küldöm a cuccot és láss csodát, örömmel válaszolnak, első körben persze még csak egy visszaigazolást.
Nagyon izgatott vagyok. Nem tudom mivé tesz a kézirat egy írót, de azt igen, hogy ez a munka óriási folyamat bennem, amivel leginkább úgy bírok el, ha van visszacsatolásom. Ha tudom, hogy érdekes, szeretik, olvassák, könnyebb megírni a megmaradt, üresen álló, de gondolatokkal már teli oldalakat. Hisz csak leírom, a megfelelési kényszer régóta nem gyötör.
Várok. A szerkesztő kedves és türelmes velem, igyekszem nem ráírni óránként, és nem zaklatni. Hagyom, elengedem a regényt. Fura pillanat, egyedül kell boldogulnia. Én csak tanúja lehetek annak, innentől, ami történik vele. Tényleg olyan, mint egy szülés után az ott termett gyerek. Különös érzés. Várás. Várok valamit, és nem találom a helyem. Nem üres vagyok, csak egy aggódó anya, aki nem tudja még a gyereknek hogy sikerült a mindkettőnk számára oly fontos vizsga, amiért mindketten kőkeményen megdolgoztunk.
Felkapja-e a szél a kis papírhajót a vízen? Ha egyáltalán el nem süllyed? Elsőre elégedett leszek, ha fent marad.
Elengedés és sóhaj. Képes vagyok rá. Nem ragaszkodom annyira a hibáimhoz, a szövegemhez, és ez is megdöbbent. Öregebb és érettebb vagyok. Már nem szoktam magyarázni a bizonyítványt.
Kemény lelki folyamat az íróskodás. De enélkül egyszerűen el sem tudom képzelni mi értelme lehet az életnek? Nem, nem az írás a lényeg itt, hanem az a hatalmas lelki folyamat, ami hömpölyög az emberben, és amit az írás csak még jobban felkavar, tudatosít és megmozgat. Azt hiszem, ebből akarok még. Erre rendezkedtem be.
Várok és reménykedem. Bízom a gyerekben, és bízom a leendő kiadómban. Ez a legújabb dimenziója írói várakozásomnak, és messzemenően felülírja azt az időt, amikor csak ötletelni mertem, mert tudtam, hogy még alkalmatlan a nyelvi eszköztáram a rögzítéshez. Már az is alakul. Arra már nem kell várnom, hogy egy napon felébredek azzal a felismeréssel, hogy jé, megtanultam írni.
Bízom a legjobbakban.
Kioldás …
2015 január 2. | Szerző: Pandera
Kategorikusan elkezdett hiányozni a lelkizés. Kioldásként működik nálam, simán elengedem a gondjaimat, ha beszélhetek róluk és könnyebben működik az agyam, ha megoszthatom a gondolataimat csokorba szedve másokkal. Ennek megfelelően az írós blog tervemre kénytelen voltam rálegyinteni. Különben is ritkán tör rám, hogy írásról írásban, mondjuk egy blogbejegyzés formájában kezdjek el általános kijelentéseket összeszedni, amik aztán a maguk képlékenysége miatt vagy igazak, vagy nem, vagy hasznosak, vagy nem. Különben is másoktól szoktam ehhez magamra szedni lelkesedést, és a lelkesedés, mint olyan, most egyébként is leghalottabb dolog nálam. Pillanatnyilag semmit sem tudok elképzelni, ami tűzbe tudna hozni. Semmit. Fura érzés. Kihűlni és meredten, csalódottan bámulni a világ eseményeit. Mindent. Nem vagyok bánatos. Érzéketlen vagyok, és tudom, hogy minden a helyén van, és nélkülem is minden ugyanígy történne. Tisztában lenni a saját jelentéktelenségemmel egyszerűen ilyen érzéketlenné tesz. Filozófusként pontosan tudom, hogy nincsenek nagy igazságok, hogy a nagy egész, amiről nagy igazakat akarunk gondolni, az merev és egy távoli álom csupán, valami olyan ideológia, ami délibábként gyönyörű, de semmi értelme és semmi köze sincs az élethez. Mert valójában érzés és nem gondolat.
Érzésekről nem lehet jól filozofálni, noha a nők mégis gyakran megteszik. Én is szoktam. De ehhez nagyon fontos tudomásul venni, hogy kérészéletű az egész, mert holnapra elmúlik. Ebből lett elegem, amikor írós blogot akartam csinálni, és azt reméltem, hogy majd nagyon okos kis tapasztalataimat egybegyűjtöm. De minek? Hogy egyel több tárgyam porosodjon a polcon? Nem dolgozom vele csak azért, hogy elmondhassam megtettem. Mert nem ez a fontosabb, hanem sok más dolog, amikre fókuszálnom kell. Nem tudom mi hajt, de nem lelkesedés, nem megszokás, inkább valami régi elhatározásféle, és a mozgatórugó sokkal jobban hasonlít arra, amikor egy ember ki akar mászni egy gödörből, mint arra az ideológiára, hogy talán építek valamit. Nem építek. Ki akarok jönni valahonnan, ahová beszorultam.
Az írós blog koncepció inkább nyűg lett, mint öröm. Nem akarom így.
A szerelem is inkább nyűg lett, mint öröm, sok fájdalommal. Nem akarom így.
Nincs szörnyűbb érzés annál, mint amikor egyik pillanatban azt hiszed a pokolra mennél valakiért, a másikban meg megérted, hogy még a vállát sem vonja meg miattad. Észre sem vesz, nem kellesz, mert csak nyűg vagy.
Szép felállás, de biztosan hasznos. Lehet tanulni belőle.
Mit ne tegyél egy másik emberrel?
Strigula. Például ezt nem kéne, amit kaptam. Nem kéne játszani vele.
Olyan ember vagyok, aki nehezen talál megértő fülekre és látó szemekre. Senki sem lát. Vakon bámulnak rám, így amit mutatok, azt sem látják. Mintha ketrecben lennék és odakint mindenki jól érezné magát -tudom, hogy nem- csak mégis. Nincsenek egyedül.
Ezért mostantól csendre intem magam. Mert aki látott, inkább elfordult és másfelé ment, ahelyett, hogy megfogta volna a kezem.
Önismeret jön. Vizet kell keresnem, hogy fölé hajoljak, és lássam milyen vagyok. Talán nem vagyok tisztában azzal, hogy valójában egy rettenetes szörnyeteg vagyok? Taszító. Iszonyúan félek. Mit fogok látni, ha belenézek? Mit látok majd? Ilyen hidegen, tűz nélkül, egymagamban…
De legjobban attól félek, hogy nem látok majd semmit. Csak ürességet.
Miért írsz?
2014 október 29. | Szerző: Pandera
Hm.Miért is?
A magam részéről utálom ezt a kérdést. Igen. Kicsit képtelennek tartom. Lehet rám furán nézni, akkor én is furán nézek vissza. Ugyanis szavak gyakorlómesterei keresik ilyenkor a megfelelő szavakat, kínban égve kapaszkodnak, mintha arra kellene válaszolniuk, miért élnek? Persze maradjunk az eredeti kérdésnél. A nagybetűs mumusmiértnél.
Tehát miért írsz?
A válasz valójában egyszerű.
Kérdezz meg egy festőt, miért fest, vagy egy bármilyen másik művészt, miért alkot? Azt fogja mondani, mert írnom kell, vagy mert festenem kell. Mert ezt kell tennem, és kész!
Lehet azt kérdezni, hogy lehet ez a válasz egyszerű, amire csak annyit mondhatok, az egyedisége miatt. Mert valójában sok válasz van erre a kérdésre, -“miért csinálod azt amit csinálsz?”-, egészen pontosan annyi rá a válasz, ahányan vagyunk. Hangzatos és kevésbé hangzatos kifejezésekkel próbáljuk pár szóba tömöríteni ezeket a válaszokat, miközben mind másmilyen ok-okozat különös és önmagunk által megmentett áldozataiként – az írás mi magunk vagyunk. A “kell” belőlünk ered, a lényegünkből.
Színes palettán jelennek meg a különlegesebbnél különlegesebb személyiségek, akik írnak. Néha már az az érzése támad az embernek, hogy többen írnak, mint ahányan olvasnak.
Mintha az írás nagyobb élvezet lenne, és mintha a blogokba feltöltögetett történetek értékesek lehetnének ingyen és bérmentve, hogy valaki intellektuális és a klasszikus értelemben vett szellemi maszturbációját megosztja másokkal. A zsenik is ilyenek, de sok fiatal ír úgy, hogy nem szeret olvasni.
Mások vért izzadnak az írástechnikán, napokig képesek eltöprengeni azon, hogyan lehet ilyen, vagy olyan hatást elérni, és nem tudnak szabadulni kedvenc művek egy-egy oldalától, amiben ott a hatás. De mitől van ott? Hogy csinálta a szerzője? Én miért nem tudok ilyet? Minek írok egyáltalán?
Hibákba kapaszkodunk -észre se vesszük, és hibákba kapaszkodva megkukulunk íróként, mert nem merünk írni semmit ami kicsit is hibás, vagy ahogy megírtuk, jön a törlés gomb. A tökéletesség hazug bűvöletében élünk.
Írni jó, írni szenvedés, írni élet, vagy igazából álmodozás a gép előtt, ami minden, csak nem élet? Ki tudja? Az írásból kiindulva, mint tevékenység, mindenbe belegabalyodik. Érzelmektől a szellemi szintig, a hétköznapoktól az ünnepekig. Különös kérdések százai jönnek egymás után.
Van azonban egy nagyon érdekes szempont, amikor ezeken elmélázom, gyakran kilyukadok ide.
Emberek vagyunk, azok voltunk, és leszünk. Részei vagyunk egy nagy egésznek, amiben emberekként írunk emberi dolgokról, mert néha az ember oly gyarló, hogy egyszer a becsvágy hajtja, és a nyomorúság, máskor a puszta valamittenniakarás, egy szerelem, egy barátság, vagy egy megszeretett karakter, aki csupán a fejünkben él, vagy a szövevényes történetek kibomlása, meg a betűk iránti féktelen vonzalom…
Jajj neked emberiség, hogy ennyi kritikusod kapaszkodik fel a katedrára! Jajj neked ember, hogy ily elégedetlen vagy, és jajj neked ember, ki még nem tudod, írni a legfájdalmasabb gyönyörűség a világon. Nemcsak önkifejezés, a kommunikáció legintimebb formája, ami magába foglalja a halhatatlanság ígéretét -becsvágyóknak édes bizonytalanság-, hanem egyben az emberiség legszebbik emlékezete is.
Szeretnék ennek a szebbik emlékezetnek részévé válni, mi több, méltóvá lenni arra, hogy hozzátehessek a magaméból is. Mert az élet ilyen. Egy életet kaptam, azt is innen kell látnom, amit máshonnan is szívesen szemügyre vennék, pedig csak egyetlen kicsi tükör vagyok. Olvasni is szeretek, hogy nagyobb tükörré váljak.
De az írás… az írásban annyi szemmel nézhetem az életet, ahány szereplőm van, és annyiféle lehetek -hisztis és békés egyszerre akár-, ahány szituáció van, és annyi helyen járhatok, amennyit csak fel tudok fedezni, vagy nem restellek kitalálni.
Az írás szerelmem és szabadságom, szenvedésem és rabságom, emberi és embertelen, unalmas és izgalmas. Az írás az a tevékenységem, ami a legjobban kifejez emberként és kibontakoztat a lábujjamtól a fejem búbjáig.Önként vállalt rabság, amiben megvalósíthatom a tényleges szabadságomat, pont úgy, ahogy akarom. Ez az én “kell”-em, a szabadságom iránti fékezhetetlen búbánatom, és szomjúságom. Több, mint szerelem, és közben egy nagy, megfoghatatlan semmi, amiben lebegek.
Mi is volt a kérdés, hogy miért írok? A saját válaszom csak annyi, nem tudom igazán, talán mert ilyen vagyok, egyszerűen hozzám tartozik már, mint a lélegzetvétel.
Mint madárhoz a szárnya…
Erős női karakterek – avagy gondolatok az írás körül
2014 október 25. | Szerző: Pandera
Áthoztam az első bejegyzésemet:
A női karakterek, mint erős karakterek témában Bartos Zsuzsi remek bejegyzést írt a blogjában:
http://zsuzsyb.blogspot.com/2014/07/eros-noi-karakerek.html
Rettentő izgalmas kérdés ez annak, aki történetekkel foglalkozik, és most szándékosan írom ezt így, nem csupán írókról van szó ugyanis, hanem mindenkiről akit érint, avagy éppúgy az alkotót, írót, szerkesztőt, irodalmárt, de grafikusokat vagy filmeseket és színészeket is, mint ahogy a befogadó közönséget az érem másik oldalán: olvasókat, akik nemcsak olvasnak, a könyvborítót is megnézik, vagy akik megtekintenek egy filmet, vagy kiállítást. (Imádom a kommunikáció művészi és funkcionális sokrétűségét!) Egyszóval ez egy hatalmas, szürreálisan összefonódó közeg, amiben az erősként értelmezhető női karakterek lett most a megbeszélős téma.
Hűha. Fogós kérdés. Mert eleve felmerül, hogy aha, női karakter, eleve mitől női, ha leszámítjuk a nemiség evidenciáját? Mitől nőies, és mitől lesz erős, sőt a háttérben felmerül még egy kérdés, ami eddig talán rejtve maradt, mitől hiteles így egyben egyáltalán? Íme egy gondolatkísérlet:
Fura kutatást végeztem nemrég. Zrínyi Ilonáról írok most egy novellát, aki köztudottan nemcsak hősnő volt, hanem családanya, szerelmes asszony, várúrnő, meg nemes hölgy ésatöbbi… Rengeteget gondolkodom a karakterén, mert engem nem a túlmisztifikált hősi oldala érdekel, hogyan harcolt, hanem a törékenysége és az emberi oldala. Mai napig nagy tisztelet övezi a nevét. Ő egy erős karakternek minősül, sohasem nyafogott és nem rejtőzött el a női mivolta mögé, hogy kibújjon az embert próbáló helyzetekből. És szerintem ettől erős minden karakter, a pro-aktív jellemzőitől, bármilyen formában is fordul szembe az eseményekkel, de szembefordul. Alakítani akarja a sorsát és nem elszenvedni. Ennyi elegendő. Még akkor is, amikor a karakter ezt csak egyszer, egy gondolat erejéig teszi meg az egész történeten belül, de megteszi. Tenni akar a önmagáért, a gyermekéért, egy elvért, hitért, valamiért.
De mi van, ha nem sikerül? Akkor már nem erős? Dehogynem. Attól meg pláne, ha a pofon után feláll. Az erős mindig sikeres? Na az már nem biztos, de ha már főszerepet kapott, könnyen lehet. A dolog azonban mindig kétesélyes, győz, vagy bukik. Elválasztjuk a két fogalmat – a sikert és az erőt – egyáltalán a befogadáskor?
Azt gyanítom, hogy igen, és éppen ezért szokták a főhőst félholtra verni, mielőtt megszívja magát és egy utolsó rohammal legyőzi az ellenfelét. Ez egy technikai fogás, ami működik. 🙂
Aztán van egy pont ahonnan nézve a karakter az erősségéből kifolyólag agresszívnek tűnhet, vagy akaratosnak. Mi van ha túlreagál dolgokat? Az gyengeség? Nem, de valószínűleg a szerző elvetette a sulykot amikor a karaktert írta. Persze tudom, attól függ mit és hogyan reagál túl.
A jól megalkotott erős karakter tud nemcsak kemény lenni, mint ahogy mi magunk sem csak kemények vagyunk az életünk folyamán, -snitt: iraki katona kezében egy csecsemő-, és ami azt illeti gyakran a sebezhetőségünk és a gyengeségeink többet elárulnak rólunk, mint az erősségeink. Így az erős női karakterre ez éppúgy vonatkozik. Van gyengesége és sebezhető pontja mindenkinek. És a gyengeség messze nem az, ha valaki bátran kimutatja az érzelmeit, ha sír netalántán, mert miért ne sírhatna? A sírás nem a gyengeség, hanem az érző lélek jele. Ami sokkal inkább erény, mint gyengeség, és vállalni lehet. Persze ha minden szaron elbőgi magát, az sem jó, elvégre furán veszi ki magát, ha a rohamosztagosok közül az egyik leül a bokorba pityeregni. És ehhez mindegy milyen nemű az emberünk.
Sokszor pedig ijesztőbb egy erős karakter a sírás képessége nélkül, mintha képes a könnyekre. Mert van az a határ amin túl már lehet sírni. Engem tehát nem is az izgat az erős női karakter címszó alatt a legjobban -mert itt eddig önmagában az erősségre vetítve hoztam csak fel pár gondolatot és mindegy nő vagy férfi az illető -, hanem valami más. Hogy trendi lett, ezt aláírom, de inkább ez, mint Hamupipőke, ráadásul “erősnek” lenni, nem azt jelenti, hogy már a csajok se hisztizhetnek egyet rendesen, pedig hej mennyi akarat van bennük olyankor, és ha erősek, akkor hiszti helyett egyszerűen fognak egy puskát és lőnek vele a túlélésért – mindig a túlélés hozza ki az emberekből ezt a nagy erőt. Felülemelkednek valamin. Felülemelkedni pedig óriási, és a többi emberben tiszteletet ébresztő dolog. (Szándékosan nem nőt írtam, ez ugyanis -még mindig- a férfiakra is vonatkozik.)
Ezek szerint kell tehát egy szituáció, ami elég nagy slamasztika, és amiből látszólag nem is lehet kimászni, vagy nem könnyen -ez hozza elő a karakter erősségeit, amit megmutat. Engem például sokkal jobban izgatna, mitől fakadna sírva Ripley, vagy Katniss. A szerepükben nincs idejük ilyesmire, mert bazigyorsan és hatalmas lélekjelenléttel kell reagálniuk és cselekedniük, -sokakkal ellentétben, itt hétköznapi emberekre célzok-, ezt ők egészen jól, és néha szerencsésen kivitelezik. Tehát az erő egyfelől valamiféle gyors reagálású lélekjelenlétben nyilvánul meg. Hm. Egynek nem rossz.
A belső erő, mint alkalmazkodókészség vagy problémamegoldás is rendben van, de mi van a nyomokkal a lelkükben? Mit hagy bennük az, ami előhozta az erejüket? Siratják-e régi, egyszerűbb és talán boldogabb önmagukat? Gondoljunk csak bele Ripley alakja hová fajult a negyedik részben.
Miben nyilvánul meg és hogyan dolgozza fel ugyanazt lelkileg egy férfi és egy női karakter? És mi van azokkal, akik az évek folyamán keményednek meg lassan és fejlődnek erős személyiségekké? Mi van ha egy gyenge, hajlékony emberből egyszercsak előtör az erő, egy hétköznapi pincérnőből afféle Sarah Connor módra robotokkal harcoló akcióhős lesz? Vagy a kislány felnő és erős asszonnyá válik, aki idővel már nem is tud mit kezdeni a gyerekekkel, a szeretettel, teljes küldetéstudata ellepi az agyát, és csak azt tudja, hogy amit védelmez, abban már soha többé nem lehet része? Erős nő? Elidegenedést jelentene a nő fogalmától? Kétlem. Vagyis az utóbbi gondolat olyasmi, amihez más motivációs pont kell, hogy működjön, mert a nő erős karakterjellege nem elég ok rá. Általában valamiféle fanatizmust látunk bennük, pedig egy hétköznapjait élő háziasszony is lehet erős.
Ez nem egy klisés látszatbűbáj, amit szeretünk, mi több, el is várunk a mai történetekből? Mutatós bigék fegyverrel. Tuti siker. Na ez sem igaz. Csak egy példát mondok, ami hatalmas bukta volt: BarbWire. Akkora hiba volt, hogy filmtörténelmet írtak vele.
A szép és erős nő kelendő az iparág minden területén okés, és valljuk be, szeretjük mindannyian, de ennek feltételei vannak. A hétköznapi nő, aki egyedül küzd a gyerekeiért, mindennél jobban tud azonosulni vele, a férfiaknak tetszik -a nőkarakter férfiszemmel sosem lehet idegesítő- , és mégiscsak kell nőknek is lennie a szörnyekkel vívott küzdelmekben. De ezek nem tipizált cicababák. A fenti film tanulsága, hogy cicababából nem lesz akcióhős soha, egyszerűen nem veszi be a gyomrunk, így technikailag szerintem a szerepek két pólus felé húznak. Az egyik militarizált akcióhős, a másik meg neme idealizált szépikéje. Mert hadd kérdezzem meg, nem ugyanaz van a férfiszerepekkel? De, szerintem igen, ami elég szomorú. Ergo ez számomra úgy tűnik filmen, történetekben könnyen, gyorsan előhozható, kezelhető, a pólusosodás pénz és előállítás, nem pedig igény kérdése. Rohan a világ, a színészeknek is egyre nehezebb dolguk van, hogy egy fintorral kiváltsanak egy egész monológot vagy egy tíz oldalas regényrészletet 😛
Egy forgatókönyvírós könyvet olvasok, épp a karakter-történet viszonyáról van szó benne.
A karakter a történet, és a történet a karakter. Két módon jöhet létre egy történet, ami olyan szervesen összefügg a karakterrel, hogy ezek viszonyából lehet megalkotni amit szeretnénk. Vagyis kétféleképpen építheted fel a sztoridat a kezdetekkor:
Első verzió, hogy van egy ötleted egy karakterre, látod magad előtt a figurát, beszél, kacsint, jön valahonnan és megy valahová, szinte él. Neked, mint írónak, ő adja a kezedbe a saját szemszögét, ami azért fontos, mert ezen a szálon követed őt, és ő a saját drámai szükséglete felé fog mozogni. Vagyis a karakternek, mint mindenkinek, célja van. A célja meghatározza milyen akadályokat gördíthetsz elé, és szépen kirajzolódik a sztorid. Adott egy nő, akit megerőszakolnak, de a bűnöst, aki ezt tette vele, nem ítélik el. A nő ezért (egyik verzió mondjuk: Thelma és Luise, a másik verzió:) egyetemre megy, ügyésznek áll, és erőszaktevőket küld a börtönbe. Ez az ő drámai szükséglete, amiből bármi lehet. A sztorit az határozza meg, hogy hol kezded el akadályozni a karaktert és mivel. Ha a csajon belül, -lelki krízisre célzok-, akkor két tipp máris akad, hogy az identitását egy kicsit megkavarjuk, mondjuk beleszerethet valakibe, akiről kiderül ő is csak egy erőszaktevő, ( és máris jönnek a kérdések kit, mit választ? Szerelem vagy elvek? Boldog lehet-e így, meg tud-e bocsátani, máris szaladnak a szálak szerteszét annak megfelelően, mik a válaszok a fontos kérdésekre); vagy egy ügyben esetleg utólag kiderül, hogy ártatlant is bebörtönzött. Nem a nő státusza inog meg, hanem a lelkivilága, és az önmeghatározása. De ki lehet hozni ebből sok mást is. 🙂
Aztán van mondjuk egy kislány, akit gyerekkorában sokat csúfoltak, mert kövér kisgyerek volt, és az undorító -a gyerekek már csak ilyenek. Mire felcseperedik a rút kiskacsából hattyú, és sikeres filmsztár lesz, akit mindenki irigyel. Neki azonban minden alkalommal, mielőtt nyilvánosság elé lép, le kell küzdenie magában az őt csúfoló gyerekeket, akik húsz éve üldözik még álmaiban is. Óriási, láthatatlan küzdelem. Minden szemszög lehetőséget ad egy motivációs pont kialakításához. De behozhatunk egy riválist, vagy egy nagy célt, egy kisiklást, túlélést, bármit.
Aztán arra is van lehetőség, hogy borzalmas dolgokból jók következzenek. Ez nekem nagy kedvencem és szerintem remek technikai fogás. Például egy nő elveszíti a rákos kisgyermekét, ebbe még belegondolni is iszonyatos. Majdnem belehal a bánatba. Aztán összeszedi magát és elhatározásra jut. Létrehoz egy alapítványt, amiben ilyen beteg gyermekkel élőket segíthet, talán váratlanul csoda történik és meg is menti néhányukat. Amekkora a borzalom, éppolyan nagy lehet az öröm belőle, csak azzá kell tenni.
Mindezeket a karakter szemszögének nevezzük, amiben az ő első motivációs pontja, amely létrehozza a drámai szükségletét, szervesen benne van. Így a karakter építésénél kifejlődik a történet is ebből a motivációs pontból. Milyen érdekes, hogy ezek akár egészen jelentéktelennek tűnő dolgok is lehetnek pl: iskolai csúfolódás.
A második verzió, amikor alapból egy történeted van és ez az ötleted, de nincs még karaktered, aki szemszöget adhatna. Meg kell keresni, ez a feladat. Elsősorban a történethez illeszkedő, de a karakterben kibontott megfelelő motivációs pontot, vagyis nézzük meg a fenti példákat a visszájára fordítva.
Egy nő összeütközésbe kerül az elveivel vagy a tetteivel a munkájában. — Van egy ügyészed, aki tömegével küldi a börtönbe a nőkkel erőszakoskodókat, (mi az oka? );
Egy filmsztár a kulisszák mögött, mindaz, amit nem látunk. — Van egy kevély és sikeres filmsztárod, aki rengeteget dolgozik (mi az oka? hogy ilyen) ;
Egy óriási harc a haldokló gyermekekért —Van egy elszánt nő, aki a végsőkig küzd a beteg gyerekekért (mi az oka?).
Tehát visszafejteni egy karaktert a történetből amit megírnál lehetséges, hogy nehezebb, annyi biztos, hogy nagy odafigyelést igényel, de zongorázható, variálható és mindenképp megéri oda vissza lejátszani néhányszor. A megtalált szemszöggel ami a karakterből ered, és a meghatározott drámai szükséglettel -ami egyébként változhat is – de ebbe itt most nem mennék bele nagyon-, ami a korai motivációs pontból ered, megtalálod a karaktert és a történetet is, amit szerettél volna felépíteni. Remek.
Most nézzük csak a nőket.
Női karakterek rettentő változatosak és szerintem mindig szimbolikusak is.
Önmagában az erős női karakter számomra kissé értelmezhetetlen fogalom, mert mindaz amit a fentiekben leírtam szinte követelménnyé teszi, hogy egy motivált karakterről szóljon minden mű, avagy erős legyen. Ez a motivált karakter minden esetben valamiféle felülemelkedéssel tovább lép. Ebben az értelemben számomra ezek az emberek, ha élnének, pláne erősek lennének.
A militarizált női karakterek egy arca csupán a nőiségnek, de ez minden erős karakterre igaz. A legjobban ezt a J.I.Jane című filmben Demi Moore mutatta meg akkor, abban a pillanatban, amikor hazatért a férjéhez, kiképzés után, hullafáradtan, kopaszon. És nőként ölelte meg a férje, bármin ment keresztül, nő maradt és férfiak közt is megállta a helyét.
Az erős női karakter szerintem egy olyan szűkített szerep, amit a túlélés égisze alatt találtak ki az egyenjogúság jegyében, és formailag esztétikus, vagy kevésbé esztétikus – bár olyat még nem láttam-, nők egyszerűen fegyvert ragadnak és készek ölni a gyerekükért, hazájukért vagy saját életükért. Ahogy férfiak is be tudnak pelenkázni egy bébit. És ahogy meg tudnak főzni egy levest. Mégsem lesznek tőle nőiesek. Megalázott nők képesek felülemelkedni és visszavágni, vagyis képesek tenni, ergo helyük van egy jó történetben, éppannyira, mint a férfiaknak, akikkel szintén megeshetnek ugyanazok a dolgok.
Ugyanis elgondolkodtam azon, hogy a női-férfi jelleg mennyire fontos egy történetben. Fontos, naná.
Csupán más lesz a történetben a karakter közege, annak múltja, társadalmi és politikai megítélése, és ezzel a karakter szemszögének kialakítása, azt követően az akadályoztatása satöbbi, de az erős jellem, a felülemelkedés, és a tettrekészség -ami alapeleme szinte minden élhető és használható karakternek-, nem csupán férfi vagy női tulajdonság, ezzel mindkét nem teljes mértékben rendelkezhet.
Még olyankor is erős jellemekről, bár inkább erős jellegekről kellene beszélnünk, amikor a történet szereplője sodródik és elbukik. Mert legalább egy kísérletet tennie kell, hogy a bukást elkerülje, ha ez nem így lenne, akkor felteszem a legalapvetőbb nagy kérdést: Ha nem történik semmi, akkor hol van abban a történet? 🙂
Most kanyarodnék vissza Zrínyi Ilonához egy pillanatra. Mindig voltak erős jellemű nők is, akik harcoltak, a várak úrnői például éveken át cipelték a birtokok, a vár terheit, háborúsat is, ha rájuk támadtak, megvédték magukat. A férfiak a távolban háborúztak évekig és vagy hazatértek, vagy nem, gyakran bizony a fiúgyerekek felnőttkoráig a nők magukra maradtak, meg azután is. Olyan élet volt az, olyan hősies kitartással, háborúskodással, az irányítás készségének követelményével, amilyet ma nehezen tudunk elképzelni is. (Pontosabban ma máshogy csináljuk.) A nők mindig is megállták a helyüket és mindig is harcoltak.
Ha valaki megkérdezi legközelebb, miért írok történelmi regényeket, el fogom mondani, hogy a nők miatt. Meg akarom mutatni őket, sokszor nagyobb szerepük volt a dolgok alakításában, mint amire a történettudomány emlékezni akar. Ez ellen szeretnék tenni.
Zrínyi Ilona híres lett, nagy nevet viselt, nagy tetteket hajtott végre, de mindezt egy dolog miatt tudta megtenni. Mert a neve jelentett valamit és ezt a férfiak is tisztelték. (A szultán ennek a nőnek egyetlen kérésére, amit levélben fogalmazott meg a számára, elengedte a börtönből Zrínyi Ilona férjét. A nő nem fenyegette hadakkal, meg cselszövénnyel, -hozzáteszem hiába tette volna-, csak egyenes volt és korrekt. Tisztelettel megkérte rá és kész.) Tehát megismétlem, a férfiak tisztelték (mi az oka?) 🙂
Töredelmesen bevallom kábé ugyanoda jutottam, mint Zsuzsa, csak egy kicsit bővebben 🙂
A Trinity-jelenséghez kapcsolódó cikkhez pedig -angol nyelvű, nem tudom linkelni, bocsi-, hogy az igazi férfiak mellé mindig kell egy nő is. Én örültem Trinitynek a Mátrixban, mert cselekvőképes karakter volt. Aki nem hiszi, az járjon utána, és mondjuk nézze meg az Úszó erődöt, mindjárt rájön miről beszéltem.
Jó írást!
Blogot cincálok én is…
2014 október 24. | Szerző: Pandera
Blogot cincálok én is, ráadásul nem is egyet, de rájöttem, hogy a cafeblogomat szeretem a legjobban. Így ezt fogom írós blognak használni, és jelenleg az átalakítás folyamatát láthatjátok. Vagyis majdnem semmit.
Ugyanis minden korábbit kitöröltem.
Új terveim vannak.
Majd nézzetek vissza, mire jutottam vele 🙂
Gyerek(félre)nevelés?
2015 március 30. | Szerző: Pandera
Nem kellett, és írni olvasni, alapokat megtanulni valóban kell mindenkinek, ez a minimum. De tanulni kéne, és nem pedig minden mást csinálni!
Azt mondják, a közösség érdeke, hogy egyes gyerekek a “hátrányos helyzetű” többi gyerek mellett nem fognak kibontakozni, de ez a közösséget tekintve jó! Na, szerintem meg nem az.
A közösség ugyanis szívatja a gyerekemet, innentől pedig mit érdekel engem, hogy mi a jó a közösségnek, ha az enyém belerokkan? Miért vagyok köteles hagyni, hogy a gyereket átformálják valamivé, amitől inkább megóvnám, amivel szemben próbálom megtanítani hogyan védekezzen? Kár kiemelkedni, mi több, lehet kiemelkedni bizonyos esetekben, azt támogatják, lehet bohócot csinálni belőle a színpadon, vagy mutogatni, mint különleges tehetséget.
Csakhogy az én gyerekem kurvára átlagos, és túl normális, annyira normális, hogy az már nem normális. Itthon mintát kap és nem utasításokat, nálunk nem szokás üvöltözni egymással, vagy úgy beszélni a másikhoz, mintha lesajnálnád, vagy gyűlölnéd; nálunk működnek az ígéretek is, hitelességre alapozunk, becsületre; és szeretjük betartani, amit megbeszélünk, szeretünk figyelni egymásra, ki mikor merre jár, mi dolga van, minden rendben sikerült-e, amit szeretett volna? Szeretünk viccelődni, néha búsabb estéken politikáról, vagy filozófiáról, emberi értékekről beszélni, szabályokról, amikről tudjuk, hogy működnek, vagy nem működnek.
A fiam sírva jár iskolába. Beilleszkedett, de nem szeret az lenni, akinek ott lennie kell. Szerepet játszik, hogy megvédje magát, megvédje az értékeit, amit tőlem kapott az élethez, és ami miatt annyit szív, mint a huzat.
Azt mondják menjen csak, szocializálódjon, hagyja csak, hogy elvegyék a holmiját, hazudjanak neki, verjék meg, csúfolják, lökdössék, amikor ír; és diktátumokkal rendezgessék az életét, úgyis olyan muja, legalább van, aki megmondja neki, hogy csináljon már valamit.
Aha, felemelő lehet ez a lét, szerintem is.
Azon agyalni kilenc évesen, hogy ki hazudik, ki nem, hogy nincs értelme balhézni egy rohadt cerka miatt, amit elvettek tőle megint, mert akkor úgyis ő kapja a beírást; ha csinálni kell valamit, akkor ugatnak vele , mint valami féreggel; a “barátom” úgyis megmondja hol járunk, meg hogy mit csináljak, ha meg lökdösnek, legfeljebb csúnyább lesz az írásom, de ha most lelkiismeretességből sírok ezen, azt mondják, olyan vagyok, mint egy lány…
Köszönöm iskolarendszer, hogy kinyírod a nélküled is értékes gyerekemet, és köszönöm egyéb apró szürkeállományú szülők, hogy a gyereketek nem tud emberi hangnemet használni a közösségben, és szívja a vérét az enyémnek. Ez kérem szépen intellektuális erőszak, alattomosabb egy jobb horognál, mert azt vissza lehet adni és ez bizony éppen a legnagyobb értékeket öli ki a társadalomból.
Szerencsére nem tart soká, pár év csupán, és jön a kamaszkor, amikor a fiam ahelyett, hogy emberi hangon azt mondaná: -Anya, ezt szeretném, segíts ezen az úton. -Ahelyett hallgathatom: – Ugyan má’, te ezt nem érted, mindenki ezt csinájja, különben is kussolj! – és szépen rám bassza az ajtót.
Köszönöm szocializáció. Szemmel láthatóan tönkreteszed a nélküled is egészséges gyerekem.
Oldal ajánlása emailben
X