Az írói várakozás dimenziói

2015 március 16. | Szerző: Pandera |

Az első várakozás akkor kezdődik, amikor megakadok a regény második fejezetének végén, és elbizonytalanodom, megfelelő ígéreteket tettem-e, és ezeket be tudom-e váltani az írás további részében? Ez mindig nagy harc, mert újragondolom a jeleneteket, és hogy hová tartok a történettel, merre sodor? Az újragondolásban azonban mindig várok magamtól valami spontaneitást is, és akkor vagyok elégedett, amikor hallom megszólalni a megalkotott szereplőimet is. Ha beindulnak, nem hiába vártam őket – belőlem fakadnak, de néha várni kell rájuk- , és nagy öröm, ha szinte maguktól tevékenykednek.

A következő várakozási stádium akkor kezdődik, amikor befejeztem a regényt. Persze akadnak menet közben is válságok, de az mind kiderül utólag, hogy csupán érlelni kellett még a történetet, a szereplőket, vagy utánanézni ennek-annak, könyvtárközi kölcsönzésről már nem is beszélve. Ha menet közben észreveszem, hogy csak saját magamra várok, akkor gyorsan elkezdek inkább írni, hát pont rám ne várjon már ez a történet! Így aztán idővel megesik az emberrel, hogy befejez egy regényt. Nagy pillanat, mégsincs benne semmi különös. Nem jön az eufória, sem a siker, sem az olvasók, csak meredten ül az ember a szöveg fölött, és azt kérdezi magától, biztosan elkészült? Nem hagytam ki semmit? Nem kapkodtam el a végét?

Ha nagyjából túlélem a kérdéseimet, persze, hogy kihirdetem, hogy kész. Elmerülök családom elégedett pillantásaiban, hogy nem hiába hiányoltak az elmúlt hónapokban, miközben egyedül gubbasztottam egy szobában és ködösen révedtem akkor is, ha épp fizikailag máshová sodort az élet a gépemtől. Végre vége van, sóhajtanak, pedig nincs vége. Még csak most kezdődik! Valami még csak ebben a pillanatban kezdődik, ekkor van rájuk is a legnagyobb szükségem. Az újabb várakozásban.

Jöhetnek a béták. Meg az első körös javítások. Remek, ez még egy aktív írásidőszak, mert az, hogy kitettem az utolsó pontot az utolsó mondat végére is – jaj, mindvégig mennyire várja ezt az ember-, no, az még nem jelenti, hogy kész is van az a kézirat. Beindul a bétaharc.

Előbb várakozás a javításra, a béták diszkrét hallgatása, amikor nem mondják meg, hol tartanak abban a 245 oldalban, és közben güriznek ezerrel, hogy az agymenéseimet méltó módon, sértés nélkül kigyomlálják, és a vesszőhibáktól az elütésekig mindent bejelöljenek. A bétáknak megdöbbentő módon valahogy mindig igazuk van. Tippek, mosoly-jelek, smile-fejek persze, meg kis csipkelődések a sokadik megejtett, ugyanazon hiba láttán és a többi, és a többi. Nagy szerencsémre remek, bevált bétákkal dolgozhatok -millió köszönet nekik innen is-, így mindig vicces a közös munka, és jó tanulópálya a bétáztatás, azt követően meg a javítások felvezetése lényegében egy újraírás. És nincs is jobb érzés annál, amikor az ember csüggedten hibákkal szembesül, javít, és a következő  piros buborékban az áll: “Ez egy jó jelenet volt”. Vagy hogy: “Ez tetszett”.

Kézirat feljavítva, jöhet a kiadó!

Upsz! Melyik is? Mit is küldjek? Kéne szinopszis, bemutatkozóanyag, valami koncepció! Ez sem megy a rosszabb napokon, bele kell tennem a jókedvemet is, vagy a lelkesedésemet, hát kínálni akarok egy kéziratot, azt nem lehet búskomor fejjel!

Íróként tudom, a szövegben megbújik az ember kedve, ha akarja, ha nem. Vidítom magam napokig, mire végre eljön a pillanat! Na végre, megírom, sokadszorra átírom, napokig tart, várok valamit magamtól, a világtól, a kiadótól. Mit is? Emberi hangot? Választ? Mit várok? Leginkább majd ezeket. Talán. Sikerről nem is álmodom még, olyan messze van, hogy a fényévet is előbb felfogom, mint azt a távolságot, amire a siker, mint olyan, tőlem van. Tudom, hogy kevés a jó kézirat, és azt is, hogy nehéz a könyvkiadás manapság.

Önismeret, lelki gyakorlat, amiben lélekben azt várom, érett legyek rá, hogy megértsek egy szerkesztőt, egy kiadótulajdonost és láss csodát, megértem! Van az a koncepció, amibe beférek, és van az is, amibe nem. Első körben sikerült olyan kiadónál jelentkeznem, ahol a koncepcióm nem teljesen illett a kiadói profilba, és a szerkesztő nagyon kedvesen elmondta, ha ezen változtatok, szívesen várja vissza a kéziratomat. Örömmel tölt el az emberi hang, de a kifogásolt koncepcióm szerves része a történetnek, így nem egyezünk meg.

Várok. Egy pillanatig. Csalódott sem vagyok, totál megértem az ő szempontjait és barátságosan elválunk egymástól.

Másik kiadó. Upsz, de melyik?

Rátalálok, egyeztetünk, küldöm a cuccot és láss csodát, örömmel válaszolnak, első körben persze még csak egy visszaigazolást.

Nagyon izgatott vagyok. Nem tudom mivé tesz a kézirat egy írót, de azt igen, hogy ez a munka óriási folyamat bennem, amivel leginkább úgy bírok el, ha van visszacsatolásom. Ha tudom, hogy érdekes, szeretik, olvassák, könnyebb megírni a megmaradt, üresen álló, de gondolatokkal már teli oldalakat. Hisz csak leírom, a megfelelési kényszer régóta nem gyötör.

Várok. A szerkesztő kedves és türelmes velem, igyekszem nem ráírni óránként, és nem zaklatni. Hagyom, elengedem a regényt. Fura pillanat, egyedül kell boldogulnia. Én csak tanúja lehetek annak, innentől, ami történik vele. Tényleg olyan, mint egy szülés után az ott termett gyerek. Különös érzés. Várás. Várok valamit, és nem találom a helyem. Nem üres vagyok, csak egy aggódó anya, aki nem tudja még a gyereknek hogy sikerült a mindkettőnk számára oly fontos vizsga, amiért mindketten kőkeményen megdolgoztunk.

Felkapja-e a szél a kis papírhajót a vízen? Ha egyáltalán el nem süllyed? Elsőre elégedett leszek, ha fent marad.

Elengedés és sóhaj. Képes vagyok rá. Nem ragaszkodom annyira a hibáimhoz, a szövegemhez, és ez is megdöbbent. Öregebb és érettebb vagyok. Már nem szoktam magyarázni a bizonyítványt.

Kemény lelki folyamat az íróskodás. De enélkül egyszerűen el sem tudom képzelni mi értelme lehet az életnek? Nem, nem az írás a lényeg itt, hanem az a hatalmas lelki folyamat, ami hömpölyög az emberben, és amit az írás csak még jobban felkavar, tudatosít és megmozgat. Azt hiszem, ebből akarok még. Erre rendezkedtem be.

Várok és reménykedem. Bízom a gyerekben, és bízom a leendő kiadómban. Ez a legújabb dimenziója írói várakozásomnak, és messzemenően felülírja azt az időt, amikor csak ötletelni mertem, mert tudtam, hogy még alkalmatlan a nyelvi eszköztáram a rögzítéshez. Már az is alakul. Arra már nem kell várnom, hogy egy napon felébredek azzal a felismeréssel, hogy jé, megtanultam írni.

Bízom a legjobbakban.