Gyerek(félre)nevelés?

2015 március 30. | Szerző: Pandera |

Sosem vártam a kölkömtől, hogy beilleszkedjen az iskolai rendszerbe, – és kitűnő tanuló legyen -, lévén magam is gyűlöltem az én időmben, noha a tudás komoly értéknek számított és számít most is. Nem a tudás volt az, ami eltántorította a bizalmamat az iskolától, hanem hogy mindenkit beengednek, mi több, mindenkinek egyformán kötelező. Ej, mintha Platónnak is minden embert fel kellett volna vennie az Akadémiára.

Nem kellett, és írni olvasni, alapokat megtanulni valóban kell mindenkinek, ez a minimum. De tanulni kéne, és nem pedig minden mást csinálni!

Azt mondják, a közösség érdeke, hogy egyes gyerekek a “hátrányos helyzetű” többi gyerek mellett nem fognak kibontakozni, de ez a közösséget tekintve jó! Na, szerintem meg nem az.

A közösség ugyanis szívatja a gyerekemet, innentől pedig mit érdekel engem, hogy mi a jó a közösségnek, ha az enyém belerokkan? Miért vagyok köteles hagyni, hogy a gyereket átformálják valamivé, amitől inkább megóvnám, amivel szemben próbálom megtanítani hogyan védekezzen? Kár kiemelkedni, mi több, lehet kiemelkedni bizonyos esetekben, azt támogatják, lehet bohócot csinálni belőle a színpadon, vagy mutogatni, mint különleges tehetséget.

Csakhogy az én gyerekem kurvára átlagos, és túl normális, annyira normális, hogy az már nem normális. Itthon mintát kap és nem utasításokat, nálunk nem szokás üvöltözni egymással, vagy úgy beszélni a másikhoz, mintha lesajnálnád, vagy gyűlölnéd; nálunk működnek az ígéretek is, hitelességre alapozunk, becsületre; és szeretjük betartani, amit megbeszélünk, szeretünk figyelni egymásra, ki mikor merre jár, mi dolga van, minden rendben sikerült-e, amit szeretett volna? Szeretünk viccelődni, néha búsabb estéken politikáról, vagy filozófiáról, emberi értékekről beszélni, szabályokról, amikről tudjuk, hogy működnek, vagy nem működnek.

A fiam sírva jár iskolába. Beilleszkedett, de nem szeret az lenni, akinek ott lennie kell. Szerepet játszik, hogy megvédje magát, megvédje az értékeit, amit tőlem kapott az élethez, és ami miatt annyit szív, mint a huzat.

Azt mondják menjen csak, szocializálódjon, hagyja csak, hogy elvegyék a holmiját, hazudjanak neki, verjék meg, csúfolják, lökdössék, amikor ír; és diktátumokkal rendezgessék az életét, úgyis olyan muja, legalább van, aki megmondja neki, hogy csináljon már valamit.

Aha, felemelő lehet ez a lét, szerintem is.

Azon agyalni kilenc évesen, hogy ki hazudik, ki nem, hogy nincs értelme balhézni egy rohadt cerka miatt, amit elvettek tőle megint, mert akkor úgyis ő kapja a beírást; ha csinálni kell valamit, akkor ugatnak vele , mint valami féreggel; a “barátom” úgyis megmondja hol járunk, meg hogy mit csináljak, ha meg lökdösnek, legfeljebb csúnyább lesz az írásom, de ha most lelkiismeretességből sírok ezen, azt mondják, olyan vagyok, mint egy lány…

Köszönöm iskolarendszer, hogy kinyírod a nélküled is értékes gyerekemet, és köszönöm egyéb apró szürkeállományú szülők, hogy a gyereketek nem tud emberi hangnemet használni a közösségben, és szívja a vérét az enyémnek. Ez kérem szépen intellektuális erőszak, alattomosabb egy jobb horognál, mert azt vissza lehet adni és ez bizony éppen a legnagyobb értékeket öli ki a társadalomból.

Szerencsére nem tart soká, pár év csupán, és jön a kamaszkor, amikor a fiam ahelyett, hogy emberi hangon azt mondaná: -Anya, ezt szeretném, segíts ezen az úton. -Ahelyett hallgathatom: – Ugyan má’, te ezt nem érted, mindenki ezt csinájja, különben is kussolj! – és szépen rám bassza az ajtót.

Köszönöm szocializáció. Szemmel láthatóan tönkreteszed a nélküled is egészséges gyerekem.