Miért írsz?

2014 október 29. | Szerző: Pandera |

Hm.Miért is?

A magam részéről utálom ezt a kérdést. Igen. Kicsit képtelennek tartom. Lehet rám furán nézni, akkor én is furán nézek vissza. Ugyanis szavak gyakorlómesterei keresik ilyenkor a megfelelő szavakat, kínban égve kapaszkodnak, mintha arra kellene válaszolniuk, miért élnek? Persze maradjunk az eredeti kérdésnél.  A nagybetűs mumusmiértnél.

Tehát miért írsz?
A válasz valójában egyszerű.
Kérdezz meg egy festőt, miért fest, vagy egy bármilyen másik művészt, miért alkot? Azt fogja mondani, mert írnom kell, vagy mert festenem kell. Mert ezt kell tennem, és kész!

Lehet azt kérdezni, hogy lehet ez a válasz egyszerű, amire csak annyit mondhatok, az egyedisége miatt. Mert valójában sok válasz van erre a kérdésre, -“miért csinálod azt amit csinálsz?”-, egészen pontosan annyi rá a válasz, ahányan vagyunk. Hangzatos és kevésbé hangzatos kifejezésekkel próbáljuk pár szóba tömöríteni ezeket a válaszokat, miközben mind másmilyen ok-okozat különös és önmagunk által megmentett áldozataiként – az írás mi magunk vagyunk. A “kell” belőlünk ered, a lényegünkből.
Színes palettán jelennek meg a különlegesebbnél különlegesebb személyiségek, akik írnak. Néha már az az érzése támad az embernek, hogy többen írnak, mint ahányan olvasnak.
Mintha az írás nagyobb élvezet lenne, és mintha a blogokba feltöltögetett történetek értékesek lehetnének ingyen és bérmentve, hogy valaki intellektuális és a klasszikus értelemben vett szellemi maszturbációját megosztja másokkal. A zsenik is ilyenek,  de sok fiatal ír úgy, hogy nem szeret olvasni.
Mások vért izzadnak az írástechnikán, napokig képesek eltöprengeni azon, hogyan lehet ilyen, vagy olyan hatást elérni, és nem tudnak szabadulni kedvenc művek egy-egy oldalától, amiben ott a hatás. De mitől van ott? Hogy csinálta a szerzője? Én miért nem tudok ilyet? Minek írok egyáltalán?

Hibákba kapaszkodunk -észre se vesszük, és hibákba kapaszkodva megkukulunk íróként, mert nem merünk írni semmit ami kicsit is hibás, vagy ahogy megírtuk, jön a törlés gomb. A tökéletesség hazug bűvöletében élünk.
Írni jó, írni szenvedés, írni élet, vagy igazából álmodozás a gép előtt, ami minden, csak nem élet? Ki tudja? Az írásból kiindulva, mint tevékenység, mindenbe belegabalyodik. Érzelmektől a szellemi szintig, a hétköznapoktól az ünnepekig. Különös kérdések százai jönnek egymás után.
Van azonban egy nagyon érdekes szempont, amikor ezeken elmélázom, gyakran kilyukadok ide.
Emberek vagyunk, azok voltunk, és leszünk. Részei vagyunk egy nagy egésznek, amiben emberekként írunk emberi dolgokról, mert néha az ember oly gyarló, hogy egyszer a becsvágy hajtja, és a nyomorúság, máskor a puszta valamittenniakarás, egy szerelem, egy barátság, vagy egy megszeretett karakter, aki csupán a fejünkben él, vagy a szövevényes történetek kibomlása, meg a betűk iránti féktelen vonzalom…
Jajj neked emberiség, hogy ennyi kritikusod kapaszkodik fel a katedrára! Jajj neked ember, hogy ily elégedetlen vagy, és jajj neked ember, ki még nem tudod, írni a legfájdalmasabb gyönyörűség a világon. Nemcsak önkifejezés, a kommunikáció legintimebb formája, ami magába foglalja a halhatatlanság ígéretét -becsvágyóknak édes bizonytalanság-, hanem egyben az emberiség legszebbik emlékezete is.

Szeretnék ennek a szebbik emlékezetnek részévé válni, mi több, méltóvá lenni arra, hogy hozzátehessek a magaméból is. Mert az élet ilyen. Egy életet kaptam, azt is innen kell látnom, amit máshonnan is szívesen szemügyre vennék, pedig csak egyetlen kicsi tükör vagyok. Olvasni is szeretek, hogy nagyobb tükörré váljak.
De az írás… az írásban annyi szemmel nézhetem az életet, ahány szereplőm van, és annyiféle lehetek -hisztis és békés egyszerre akár-, ahány szituáció van, és annyi helyen járhatok, amennyit csak fel tudok fedezni, vagy nem restellek kitalálni.
Az írás szerelmem és szabadságom, szenvedésem és rabságom, emberi és embertelen, unalmas és izgalmas. Az írás az a tevékenységem, ami a legjobban kifejez emberként és kibontakoztat a lábujjamtól a fejem búbjáig.Önként vállalt rabság, amiben megvalósíthatom a tényleges szabadságomat, pont úgy, ahogy akarom. Ez az én “kell”-em, a szabadságom iránti fékezhetetlen búbánatom, és szomjúságom. Több, mint szerelem, és közben egy nagy, megfoghatatlan semmi, amiben lebegek.

Mi is volt a kérdés, hogy miért írok? A saját válaszom csak annyi, nem tudom igazán, talán mert ilyen vagyok, egyszerűen hozzám tartozik már, mint a lélegzetvétel.

Mint madárhoz a szárnya…