Kioldás …

2015 január 2. | Szerző: Pandera |

Kategorikusan elkezdett hiányozni a lelkizés. Kioldásként működik nálam, simán elengedem a gondjaimat, ha beszélhetek róluk és könnyebben működik az agyam, ha megoszthatom a gondolataimat csokorba szedve másokkal. Ennek megfelelően az írós blog tervemre kénytelen voltam rálegyinteni. Különben is ritkán tör rám, hogy írásról írásban, mondjuk egy blogbejegyzés formájában kezdjek el általános kijelentéseket összeszedni, amik aztán a maguk képlékenysége miatt vagy igazak, vagy nem, vagy hasznosak, vagy nem. Különben is másoktól szoktam ehhez magamra szedni lelkesedést, és a lelkesedés, mint olyan, most egyébként is leghalottabb dolog nálam. Pillanatnyilag semmit sem tudok elképzelni, ami tűzbe tudna hozni. Semmit. Fura érzés. Kihűlni és meredten, csalódottan bámulni a világ eseményeit. Mindent. Nem vagyok bánatos. Érzéketlen vagyok, és tudom, hogy minden a helyén van, és nélkülem is minden ugyanígy történne. Tisztában lenni a saját jelentéktelenségemmel egyszerűen ilyen érzéketlenné tesz. Filozófusként pontosan tudom, hogy nincsenek nagy igazságok, hogy a nagy egész, amiről nagy igazakat akarunk gondolni, az merev és egy távoli álom csupán, valami olyan ideológia, ami délibábként gyönyörű, de semmi értelme és semmi köze sincs az élethez. Mert valójában érzés és nem gondolat.

Érzésekről nem lehet jól filozofálni, noha a nők mégis gyakran megteszik. Én is szoktam. De ehhez nagyon fontos tudomásul venni, hogy kérészéletű az egész, mert holnapra elmúlik. Ebből lett elegem, amikor írós blogot akartam csinálni, és azt reméltem, hogy majd nagyon okos kis tapasztalataimat egybegyűjtöm. De minek? Hogy egyel több tárgyam porosodjon a polcon? Nem dolgozom vele csak azért, hogy elmondhassam megtettem. Mert nem ez a fontosabb, hanem sok más dolog, amikre fókuszálnom kell. Nem tudom mi hajt, de nem lelkesedés, nem megszokás, inkább valami régi elhatározásféle, és a mozgatórugó sokkal jobban hasonlít arra, amikor egy ember ki akar mászni egy gödörből, mint arra az ideológiára, hogy talán építek valamit. Nem építek. Ki akarok jönni valahonnan, ahová beszorultam.

Az írós blog koncepció inkább nyűg lett, mint öröm. Nem akarom így.

A szerelem is inkább nyűg lett, mint öröm, sok fájdalommal. Nem akarom így.

Nincs szörnyűbb érzés annál, mint amikor egyik pillanatban azt hiszed a pokolra mennél valakiért, a másikban meg megérted, hogy még a vállát sem vonja meg miattad. Észre sem vesz, nem kellesz, mert csak nyűg vagy.

Szép felállás, de biztosan hasznos. Lehet tanulni belőle.

Mit ne tegyél egy másik emberrel?

Strigula. Például ezt nem kéne, amit kaptam. Nem kéne játszani vele.

Olyan ember vagyok, aki nehezen talál megértő fülekre és látó szemekre. Senki sem lát. Vakon bámulnak rám, így amit mutatok, azt sem látják. Mintha ketrecben lennék és odakint mindenki jól érezné magát -tudom, hogy nem- csak mégis. Nincsenek egyedül.

Ezért mostantól csendre intem magam. Mert aki látott, inkább elfordult és másfelé ment, ahelyett, hogy megfogta volna a kezem.

Önismeret jön. Vizet kell keresnem, hogy fölé hajoljak, és lássam milyen vagyok. Talán nem vagyok tisztában azzal, hogy valójában egy rettenetes szörnyeteg vagyok? Taszító. Iszonyúan félek. Mit fogok látni, ha belenézek? Mit látok majd? Ilyen hidegen, tűz nélkül, egymagamban…

De legjobban attól félek, hogy nem látok majd semmit. Csak ürességet.